Ma húslevest ebédeltem.

Csak úgy, egyszerűen.

Nem volt Vasárnap, nem volt vendég, nem volt különleges alkalom.

Mégis, alig vártam, hogy hazaérve a telepről a kanalat a kezembe tartsam.

Az első kanál után becsuktam a szemem, és megállt az idő egy pillanatra akarva, akaratlanul.

Eszembe jutott Édesanyám, és a Nagymamám. Az Ő húslevesük. Az az íz, amit semmi mással nem lehet összehasonlítani.

Az illat, ami belengte a házat Vasárnaponként míg mi játszottunk, és sertepertéltünk körülöttük.

A gyerekkorom legszebb Vasárnapjai.

Akkoriban még nem is tudtam, hogy milyen varázslat rejlik egy fazék húslevesben, nem értettem, hogy ezek a pillanatok, és ízek milyen sokat jelentenek majd egyszer a távoli jövőben számomra, a szívemnek, a lelkemnek.

Amióta nincsenek velünk, sokszor kérdeztem magamtól: vajon vissza lehet hozni azt az érzést, amit Ők adtak nekünk gyermekkorunkba?

Azt az ízvilágot, az ezzel járó nyugalmat, azt a fajta gondoskodást, és szeretetet, amit szavak nélkül, egy tányér forró levesben lehet megérezni?

Talán most megismétlődött...és talán tegnap most először egy kanálban benne volt, a gyermekeim számára is.

És tudjátok, mikor éreztem igazán?

Amikor a kisfiam főzés közben tegnap megkóstolta, majd rám nézett, és azt mondta:
„Anya, finom a levesed.” Aztán odabújt hozzám.

Ezek azok a pillanatok, amiért érdemes élni.

Nem a tökéletességért, nem a receptekért. Hanem az emlékekért. A kapcsolódásért.

Azért, hogy továbbadhassunk valamit – abból a varázslatból, amit mi is kaptunk.

Amikor pedig a levest szűrtem, csak annyit láttam a konyhából fent, hogy Bálint, Fruzsival együtt csigatésztát eszik magában – szinte titokban, mondom nem várjátok meg a levest? Mire a válaszuk az volt: magában is nagyon finom! 

És én csak mosolyogtam.

Mert a húsleves tészta nélkül nem teljes.

A tészta az, ami összeköti a múltat a jelennel.

Ami gyerekként a kedvencünk volt, ami Édesanyám és Nagymamám húslevesében is ott volt, és ami most már az én levesem része is lett – mert valahogy mindannyian azt próbáljuk továbbadni, amit mi is kaptunk.

Mi a fürjtojásos tésztáinkkal ezt a szeretetet, és törődést szeretnénk átadni pluszban, mert ez egy plusz, amit én is nagykanállal eszek míg a levest nem tudom rákanalazni. 

Ugyan nem tudom megkérdezni Édesanyámat, és a Nagymamámat mi volt a titkuk.  De egy biztos: igyekszem továbbadni azt, amit kaptam.

Ízekkel.

Illatokkal.

Ölelésekkel.

És sok-sok fürjtojásos csigatésztával a kanalakban, mert nálunk a Yourméé csigatésztával igazi a húsleves – emlékeket ad szererettel őrízve, mert minden kanálban ott van egy kis darab szeretet.

Mert amit tőlük kaptam, azt most én adom tovább – szívből, nekik.

És talán egyszer majd az én gyermekeim is emlékezni fognak rá, úgy mint ahogy én ma - ebédkor.

Ha Te is szeretnéd kipróbálni a levestésztáinkat, akkor ITT találod őket. 

Szeretettel üdvözöllek: Livi 💛